A népmesekutatás területén a néprajztudomány volt az első, amely rendszerszerűen vizsgálata tárgyává tette mesei világunk kutatását. Vizsgálódásai során leír, csoportosít, osztályoz, rendszerez, katalogizál, vizsgálja az egyes motívumok vándorlástörténetét, párhuzamokat vonultat fel- és keres más népek kultúrájából, de jellemzően nem értelmezi az adott motívumot, a mese egészét. Ezen megközelítés számára a népmese elsődleges és legfontosabb funkciója a szórakoztatás. 

A lélektani- vagy a rendszertudomány felőli megközelítés, ezzel szemben elsősorban a tartalmi értelmezési lehetőségekre, és azok a személyiségre, közösségre gyakorlott szerepével és hatásával foglalkozik. 

Fontos megemlíteni, hogy népmeséink teljes rendszeréhez való közelítés során nem az egyes megközelítések közötti különbségek válnak érdekessé, hanem az a komplex rendszer, amely a megközelítések eredőjéből bontakozik ki. 

Bruno Bettelheim a meseértelmezés kapcsán említi, hogy a népmese olyan, mintha nem is az ember, hanem közvetlenül a természet műve volna. Hiszen évszázadok során fennmaradt, örök érvényű, létfontosságú igazságokat fogalmaz meg. Ami mindezekből a pszichológust érdekli, az a mélységes lélektani igazságok rendszere. Bettelheim szerint a mese a szimbólumok nyelvén szól a hallgatóhoz. Világa közvetlenül hat a tudattalan világára, minthogy ez a szimbolikus nyelv is erre a tudattalan világra épül. Mindezek alapján a mese mágikus világa a maga szimbolikus – képi nyelvén fejezi ki az alapvető, a személyiség- és közösségi fejlődés számára fontos alapvető igazságokat.