Mesetár

Silda községbe járt nagyapámnak a nagyapja. De ott olyan buta bíró lakott, és a falu népi mind arra hallgatott.

Egy asszony is azt mondja neki:

- Jaj, bíró úr, lagzi lenne minálunk, oszt sónk csak egy csepp van, a bótba meg nem lehet kapnyi.

- Édes fiam, vessétek el azt a sót, majd megszaporogyik az, csak jó trágyás fődbe tegyétek el!

Úgy is csináltak. A legkövérebb fődet felásták, elgereblyézték, bevették azt a csepp sót. Majd telt-múlt az idő, megázott a főd, kelt rajta rengeteg árvacsanál. Az emberek, az asszonyok ott nyalogatták, kóstolgatták.

- Hű, minyő csepp, még ződ, oszt minyő jó ereji van!

Csak várták, csak várták, de nem fehéredett meg a csanál, a lagzi meg elgyött.

Más falubó hozott a vőlegény menyasszonyt. Sildába meg olyan csepp emberek vótak, csepp házakot építettek. Hát ahogy gyön a menet, a nagy hosszú sor, az elejin a szép menyasszony meg magas. Megáll az ajtó előtt, mögötte meg ott áll a nagy hosszú sor. Hát mi lesz, mi lesz itt, hogy nem fér be a menyasszony az ajtón?

Azt mondja az egyik násznagy:

- El kell vágnyi a lábábó! Azt mondja a bíró:

- Hohó, én mondom meg az igazat! A feji nem fér be, azt kell levágnyi!

Megszólal egy menyecske:

- Hozzam-e a fejszét?

Megszólal, aki építette a házat:

- Ne hozzák a fejszét, olyan nem teszünk. Majd kiütöm az ajtófélfát.

Megszólal nagyapámnak a nagyapja:

- Sose poroskodjanak má,lagzi alkalmával, inkább hajuljop meg a szép menyasszony!

Meghajolt, betért.

Jaj, nagyon örültek. Mingyár hívták nagyapámnak a nagyapját, fő helyre tették.

- Igyon-egyen! . . . Hogy hun van magának az a nagy eszil Hogy ilyet ki tudott maga tanálnyi! Igyék-egyék!

A lagziba sokan vótak idegenyek a faluba, aztán csúfra tették a bírót, hogy a fejit akarta levágnyi a szép menyasszonynak. Elment a híri, a bíró meg restellte.

- Mindegy, emberek, nem jár túl a másik falu se az én eszemen, hiszen okos ember vagyok. Tudjátok-e, gyön most a vendégség, a templomónkat meg mind benyövi a csanál, szederszál, minden. Azt tanácsolom, hogy az emberek egy álló hétyig igyonak-egyenek, pihenjenek. Az asszonyok meg éjjel-nappal fonjanak kenderből egy hosszú kötelet, mer azt a templomot árébb kellene húznyi a gazbó.

Úgy is vót, az emberek ettek-ittak, hevertek a gyepen, az asszonyok meg fonták a rengeteg kötelet. Amikor készen lettek, a bíró nagy hetykén:

- Hozzátok, emberek, a kötelet! Tekerjük jó körű a templomon! Egyszerre rántsuk meg: hő-rukk!

A kötel persze engedett:

- Má gyött, emberek, hőj, má gyött! De bizony nem ment a templom semmit.

Ott vót egy másik falubó két ember, kinevették a bírót.

- Egy ilyen ostoba bírót!

No, nagyon restellte a bíró, hogy nem sikerült a templomot árébb húznyi.

Silda községbe történt ez is. Nagy gyiófa állott a patak partján. Húzta a sok gyió, meg vót hajulva. A bíró meg:

- Emberek, emberek, nem veszitek észre, hogy az a nagy gyiófa minyő szomjan van? Gyertek csak, húzzuk le! Ketten menjetek fel a tetejibe, oszt húzzátok, nyomjátok lefele, hagy igyon szegény.

Az egyik szabadkozott:

- Én nem menek, mer fáj a lábam.

Egy nagy erős ember:

- Majd felmenek én, bíró úr, letolom én!

Fel is ment, aztán húzták-vonták a fát, nyomták mindenhogy. Végül egy nagyot pattant a gyiófa. Aki tolta - egy nagy derék etnber - annak lehajította a fejit. Lezuhant, leesett ő maga is fej nélkül.

- Ugyan vót-e ennek feji, mikor felment a fára?

Azt mondja a bíró:

- Nem tudom. Menjetek, kérdezzétek meg a feleségit!

Szaladnak kérdeznyi.

- Te Rozi, vót-e az uradnak feji, mikor elgyött itthonró?

- Honnan tudnám? Majd megnézem a kalapját.

Kereste, kutatta.

- Hát nem tanálom sehol, akkor csak a fejivel mehetett.

Meg is tanálták a fejet, eltemették a gazdájával.

Aztán megint ez is Silda községbe történt. Ott járt egy vándor. Macska vót a hóna alatt. Silda községbe meg nagyon elszaporodtak az egerek. A magtárjokbó a búzát mind kiette, macskájok meg nem vót. Kérdezik az embert:

- Mit árol?

- Macskát.

- Minek a?

- Nagyon pusztítja az egereket.

- Úgy? Hát hogy adja?

- Egy véka aranyé.

A bíró:

- Húj, megvesszük, kifizetjük, megvesszük!

Adták neki a véka aranyat. Ammeg szegény, hogy a macskaé egy véka aranyat kapott, ugyancsak kilépett, nehogy a falusiak meggondolják a dolgot.

A bíróék meg ott tanakodtak, hogy mit ehet az állat.

- Szaladj csak utána, fiam, oszt kérdezd meg, mit eszik az állat!

A gyerek szedte a lábát, kiabált:

- Mit eszik az állat? Mit eszik az állat?

A vándor még jobban szaladt előtte, oszt visszakiáltott:

- Egyet s mást!

Ammeg úgy értette, hogy embert, marhát!

Szalad vissza.

- Bíró úr, mit tettünk? Embert meg marhát eszik a macska!

- Jaj, jaj, végőnk! Azér szaladt el az az ember! Mindegy, el kell pusztítanónk a gonosz állatot!

A macska bent vót egy házba, rágyútották a házat. A macska valahogy kimenekült, a magtár tetejire szaladt. Felgyútották a magtárt is. Szinte az egész falut leégették. Olyan szegények maradtak, mint a templom egeri, kezdhették újbó az életyiket.

Ez is Silda községbe történt. Azt mondta a bíró:

- Most olyat gondoltam ki, hogy a legelsők leszünk az egész vármegyébe.

Felmenek a holdba.

- Hogy, bíró úr?

- Hogy, emberek? Látjátok, milyen kishitűek vagytok? Szerzőnk hordókot. Látjátok ott azt a nagy hegyet? Minyő közel van ahho a hold. Egymásra rakjuk a hordót, majd én a botomval felhúzogatom, oszt feljutok a holdra.

A szegény emberek szót fogadtak a bírónak, hordták a sok hordót, gurungatták fel, fel, tolták a nagy hegy tetejire. Ott oszt a bíró szedte, szedte.

- Emberek, adjatok még vagy kettőt, mindjárt fent leszek!

- Hát, bíró uram, má nincsen.

- Ó, ti ostobák, vegyétek ki a két alsót, ammá úgy se kell!

Kivették a két alsót, a többi meg a bíróval együtt lezuhant, kitört a bírónak a kezi-lába, nyaka, meghalt.

Ha a bíró meg nem halt vóna, még mindég olyan buta emberek laknák Silda községet.

Így vót, mese vót, aki hallgatta, azé vót.

Nagy Zoltán -Nagy Ilona
Az ikertündérek - Akadémia Kiadó
Budapest - 1990