Mesetár

Vót egy szegény ember. A feleségivel, a három gyerekivel éldegélt. Egyszer azt mondta a gyerekeinek:

- Édes gyerekeim, má nem bírok keresnyi nektek, felnyőttetek, menjetek el szolgálatot keresnyi!

- Jó van, édesapánk; elmenőnk.

Mentek is. Alig hagyták el a falujokot, a két nagyobb összesúgott:

- A kisebb tud olvasnyi, írnyi, majd neki jobb helyi lesz, mint nekőnk. Esküdtessük meg, hogy tagadja le, amit tud, vagy verjük meg nagyon?

Mondják is neki:

- Esküdj meg, hogy nem mondod el senkinek, hogy tudsz írnyi meg olvasnyi, mer különben összetörünk, velűnk nem gyössz! Kénytelen vót, megesküdött a legkisebb gyerek, hogy senkinek a világon nem mondja ki, amit tőle kértek. No, így mentek.

Beértek a városba, kiálltak a cselédfogadóra. Nemsokára megállt előttek egy kis görbe, huncut ember. Odaszólt a legnagyobbnak:

- Édes fiam, elgyössz-e hozzám szolgálnyi? - El bizony, édes öregapám, szíves örömest.

- No, akkor gyere, fiam!

Bevezette egy házba, ahol rengeteg könyv hevert a pócokon.

- No, fiam, itt az lesz a dolgod, hogy a portól ezeket a könyveket mind áttőrülgeted. De tudsz-e olvasnyi?

- Hű, tudok bizony, édes öregapám - hazudott a gyerek.

- Ha tudsz, gyere csak ide!

Áthívta egy másik helyiségbe, kinyitott egy nagy csapóajtót, letapodta a gyerek egyik lábát, a másikot fel, lelökte a mélységbe. Ment vissza a cselédfogadóra a másik gyereké. Mondja a középsőnek:

- No, fiam, gyössz-e hozzám szolgálnyi?

- Menek, édes öregapám, menek.

Otthon egybő azt kérdezte:

- Tudsz-e olvasnyi?

- Tudok bizony, édes öregapám - hazudott az is, csakhogy okosnak lássák.

Avval is úgy csinált aztán, mint a legöregebbvel, letaszította a mélységbe.

Ment vissza a legkissebbér.

- No, fiam, gyössz-e szolgálnyi?

- Menek, édes öregapám.

Mondja neki az úton:

- Tudsz-e olvasnyi?

- Nem tudok én, édes öregapám. Olyan szegények voltak a szüleim, nem járattak engem iskolába.

Örült az öregember a válasznak, mert neki pont olyan legény kellett, aki nem tud írnyi, olvasnyi. Bevezette a házba. Felnyitta neki az egyik könyvet.

- Tróbádd, édes fiam! Minyő betű ez?

- Híjába nézem, édes öregapám. Azt látom, hagy fehíren fekete, de hogy mit jelent, nem tudom.

- Jó van, édes fiam. Itt csak az lesz a dolgod, hogy ezt a sok könyvet midég áttörülgeted. Ha megéhezel, ott van az abroszka, terídd az asztalra. Háromszor rácsapsz a tenyeredvel, ott terem ital, étel. Csak dógozgassá!

- Jó van, édes öregapám.

Avval elment a kis huncut ember.

A legkisebb fiú éhes vöt, hát megtróbálta mingyár az abroszkát. Ráterítette az asztalra, a tenyerivel ráütött háromszor. Hö, roskadásik lett ételvel, italval, jobbná jobbakval.

Telt-múlt az idő, porolgatta a temérdek könyvet a gyerek, mer vót azokbó annyi, hogy sose ért a végire. De nemcsak porolgatta, hanem suttyomba lapozgatta is. Sok mindent megtanult belőlek, mer nem közönséges könyvek vótak azok, hanem bűbájos könyvek, meg lehetett belőlek tanulnyi a varázslás tudományát. Lassanként olyan varázslá lett a gyerekbő, mint a huncut, görbe emberbő.

Ahogy múltak a hónapok, egyre többet gondolt a szegény szüleire.

- Hej, szegény anyám, szegény apám, hogy éheznek, de jó vóna otthon a kis abroszka! Hát én ellopom!

Setétedéskor összecsavarta az abroszkát, a hóna alá csapta, vitte haza.

- Adjon Isten jó estét, édes jó anyám, édes jó apám, élnek még?

- Élőnk, fiam, élőnk, de csak alig-alig. Még kenyerőnk sincs.

- Ne búsoljanak, édes öregapám! Mevvan-e még a régi kis asztalkánk?

- Még az asztalka csak megvan, édes fiam, csak nincs rá semmi étel.

- Akkor gyöjjönek közelebb, lássonak csudát!

Az asztalra terítette az abroszt, ráütött a tenyerivel háromszor, és jobbná jobb ételek, italok termettek rajta. Hő, nagy szemekvel nézték a szülei, de aztán nekiláttak, jóllaktak.

Utána felültek a kemencére, beszélgettek.

- Édes fiam - panaszkodott az ember - , ennyi meg innya má vóna, de pénzőnk nincsen.

- Ó, édesapám, ezen ne búsuljon! Majd változok én egy aranyszőrű lónak, elad engem a vásáron, mingyá lesz egy véka aranyunk.

- Édes fiam, hogy tudná te lónak változnyi?

- Ó, édesapám, olyan helyen szolgáltam, ahol a varázskönyvekbő sok mindent kitanultam. Onnan hoztam az abroszkát is. Tudok sok mindent, édesapám.

- Ú, nagyon jó lesz, édes fiam, nagyon jó lesz!

- Gyön a hétfő, édesapám, én csak merrázkódok, és aranyszőrű paripa leszek. Elad engem a vásáron, csak a kötőfékemet ne adja, mer akkor engem többet nem lát, végem.

Úgy is vót. Hétfőn reggel nagy büszkén hajtotta a vásárba a szegény ember a gyönyörű aranyszőrű paripát. Gyött is mingyá hozzá a kis görbe öregember.

- Hogy adja azt a szép lovat?

- Egy véka aranyér.

- No, tartsa a zsákját!

A kis görbe ember elévett a hóna aló egy üres tarisznyát. A zsák felett csak rázta-rázta, míg egy vékányi arany ki nem hullott belőle.

- De a kötőféket nem adhatom, nagyon kell nekem.

A kis görbe ember rá se hederített a kötőfékre, vett másikot, a ló nyakába vette, vezette azon a lovat. No, de nem sokáig, mer megbotlott a kis görbe ember egy gazba, hát csak a kötőfék maradt a kezibe, a lónak hűlt helyi lett.

A gyerek má otthon ült a kemencén, mikor az apja megérkezett a vásárbó.

- Édes fiam, aranyónk má vóna valamennyi annyi, de jó vóna, ha több vóna!

- Jó van, édesapám; a másik hetfőn megint változok, megint elad egy véka aranyé. Csak a kötőféket ne adja ki a kezébő, mer akkor nekem végem, soha nem lát.

Olyan telhetetlen vót az apja.

Úgy is vót. Hetfőn behajtotta az öreg a lovat a vásárba. Mingyá ott termett mellette a kis görbe ember. Nem is kérdezte, hogy adják a lovat.

- Csak tartsa a zsákot! No, tartsa a zsákot!

Egykettőre kirángatott a tarisznyábó egy véka aranyat.

- De a kötőféket nem adom - mondta az öreg.

Még valahogy elnézte a kis görbe ember. Vett rá egy másikot. Vezette a lovat a kis görbe ember az úton, hát megbotlott egy kis kőbe. Csak a kötőfék maradt a markába.

Az öreget meg má a kemencén várta a gyerek.

- Édesapám, még maga csak most gyön? Én má rég itt pihenek a kemencén. No, most má lesz elég pénzőnk.

- Hej, fiam, ha még egyszer lónak válhatná, akkor elég lenne!

- Jó van, édesapám, a gyövő héten újra vásár lesz, teljesedik a kívánsága.

Elgyött a harmagyik hetfő. Könyörgött a gyerek:

- Édes jó apám, ne adja a kötőféket a világ minden kincséér, mer akkor engem többet nem lát!

- Dehogy adom, fiam, dehogy adom!

Erre megrázkódott a gyerek, szép lónak vált, aranyszőrűnek. Hajtotta is nagy büszkén az apja a vásárba. A kis görbe ember má várta őköt. Nem is alkudott.

- No, tartsa a zsákot!

Az üres tarisznyábó kirázott egy véka aranyat, és elvezette a lovat a kötőfékvel együtt.

- Magaé a véka arany, enyém a ló a kantárval.

Mire az öreg észbe kapott, eltűnt a kis görbe ember a nagy sokadalomba.

A kis görbe ember vezette a lovat a legközelebbi kovácsho, hogy tüzes patkót veressen az inasára, így bosszulja meg a szökésit. A kovácsék éppen ebédeltek. Mondták:

- Üljön le, várjon egy keveset, míg eszőnk!

A kis görbe ember kikötte a gátho a lovat, ő meg letelepedett a konyhába.

A gyerekek akkortájt gyöttek az iskolábó. Körűfogták a lovat.

- Jaj de szép ló! Jaj de szép ló!

Azt mondja az egyik gyerek:

- Nézzétek, rí! Hull a szemibő a könnyű!

- Jaj, szegény, biztosan fél, hogy megpatkolják!

Egy bátor gyerek meg:

- Eresszük el!

Azt mondja egy kislány:

- Te, majd megrúg!

A ló meg így a fejivel bólogatott, hogy nem rúgja meg. Azt mondja az egyik:

- Nézzétek, a fejivel így csiná, hogy nem bánt!

Odaugrik egy bátor gyerek, kiakasztja a kötőféket a ló nyakábó, hát csak megrázkógyik a ló, egy hófehér galambnak változik. Felrepül, repül, repül.

Majd gyön ki a kovács meg a görbe kis ember a házbó. Látja a kis görbe ember, hogy oda a ló. Megrázkódott, változott egy nagy csúnya vércsének. Utánaszállott a galamb után.

A királykisasszony ablakja meg éppen nyitva vót, ő meg kihajolva. Észrevette, hogy a vércse a fehér galambot hajtja, üldözi. Odakiált:

- Kis galambocskám, repülj be, repülj be, mer mingyár megfog a gonosz vércse!

A kis galamb berepült, a királykisasszony meg becsukta az ablakot.

Odabent a galamb olyan szép királyfinak vált, hogy egyből nagyon megszerették egymást a fiatalok, feldobbant egymásér a szívik. Annyira, hogy hűséget fogadtak egymásnak.

Azt mondja a királyfi:

- Hallod-e, édes kincsem, majd elgyön a lagzinkba dudálnyi egy kis görbe öreg. De annak majd nem kell a világon semmi, csak a kisujjadró a gyűrű, és az a gyűrű én leszek. Ha kéri, csak fordídd meg az ujjadon visszafelé háromszor, oszt dobd le a fődre neki!

No, úgy is lett, elgyött a hetedhét országra szóló lakodalom. Ott vót a kis görbe dudás, egész éccaka dudált. Majd megyen a szép királykisasszony, hogy kifizetyi. Kérdezi:

- Édes öregem, magának mit fizessek, ha még egész éjjel olyan szépen dudált?

- Édes királykisasszonykám, nekem nem kell semmi más, csak a kisujjáró az a kis gyűrű.

- Ó, édes öregem, hisz adok én magának sokval több, jobb értékűt, mint ez!

- Nem bánom én, nekem csak az kell!

A királykisasszony úgy csinált, mintha megharagudott vóna. Megfordította az ujján háromszor, ledobta a fődre. Az meg ott egy nagy zsák kölesnek vált, egy nagy rakás kölesnek. Látja a kis dudás, megrázkódott, változott egy veres kakasnak. Nekilátott, hozzáfogott ennyi a kölest. Má csak olyan jó marékval vót, mikor a maradék köles megserdült a fődön, változott egy lomposfarkú rókának. Bekapta a kakast. Még ott sergett-forgott, majd visszavált szép királyfinak, visszament a szép királyného.

Így megszabadultak a kis görbe embertő, és élnek boldogan azóta is, ha meg nem haltak.

Nagy Zoltán -Nagy Ilona
Az ikertündérek - Akadémia Kiadó
Budapest - 1990