Mesetár

A lány így szólt az anyjáho:

- Édesanyám, fonóba mennék, pántlikát kössön má a hajamba!

Az édesanyja szép piros pántlikát kötött a hajába. Elindult a lyány, ment a fonóba, ott le is ült a lócára. Látja, hogy minden lánynak van legényi, csak neki nincs. Hő, nagyon elszomorodott. Keservibe azt gondolta:

- Gyönne má, nem bánnám: ördög vagy más, csak legényem lenne!

Gondolatjára bement egy szép legény az ajtón, leült melléje a lócára. Oszt ahogy ott ült, úgy udvarolgatott. Örvendett a lány, örömibe az ossóját is leejtette. Hajlik érte, hát látja, hogy a szép legénynek lólába van. Jaj, nagyon megihedt!

Kapta a guzsalyát, szaladt hazáig, otthon az ajtaját jó bezárta. Hát az ördög má az ablak alatt mondja:

- Gyere ki, lelkem,

gyere ki, gyöngyöm,

ideki harmat

csillog a fődön!

- Nem megyek.

- Gyere ki, galambom,

gyere ki, virágom,

ideki rózsa

nyílik minden ágon!

Nem megyek.

- Holnap hajnalra meghalsz,

galambom - mondta a lólábú legény

Avval elment az ördög. A lány ment az anyjáho:

- Anyám, édesanyám, hajnalra meghalok!

- Ne beszé!

- Meg, édesanyám, a szívem se dobban. De arra kérem, édesanyám, ne vigyen ki engem az ajtón, ne vigyen a többi halott lyány után, ne temessen a temetőbe, a temető sáncán a fődbe temessen!

Hát, úgy tett az édesanyja, ahogy a jánya mondta. A szép jánya testyit az ablakon emelték ki. Nem az úton vitték, hanem az út széjin, nem a temetőbe, hanem a temető sáncába temették.

Elgyött az ördög setét fekete este, kereste a temetőbe, hogy hová lett a lyánynak a teste. A kereszteket sorba kérdezte, de nem felelt egy se.

- Bújsz, te jány? De hiába, mer viszlek magamval a pokolba mégis.

Avval az ördög elment.

A síron meg kinyílt egy rozmaring. Ára járt országot látnyi aranyos hintóba aranyos királyfi. A rozmaringillat megcsapta, hogy nagyon jó szaga vót. Azt mondja:

- Kocsisom, kérlek

ugorj le szépen,

azt a virágot

szakídd le nékem!

Ugrik a kocsis, mondja:

- Hát amióta élek, ilyen virágot nem láttam, törném a szárát, oszt híába.

Ugrott a királyfi, nem hagyta hát, nyúl a rozmaringé, ammeg mint egy kisbárány, úgy simult a kezéhe. Le is szakította.

Otthon meg a tükör elé tette.

Hát úgy éjféltájba valami megkoppan, a szép rozmaringszá a tükörtő letoppan, oszt egy szép lyánnak vált. A királyfi mellátja, felugrik, megfogja a kezét.

- Te az enyém, én a tied. Könnye hullott erre a lánynak:

- Mért nem is hagytál szép rozmaringszálnak?

- Ne félj, mátkám, mit félsz tőlem, menjünk csak az esküvőre!

- Nem lehet kimennem, mer elvisz az ördög.

- Ne félj, mátkám, megvívok érted!

- Királyfi párom, ezt a próbát nekem kell kiállnom, arra kérlek, hogy hídd el édesanyámot!

El is gyött az édesanyja.

Õk ketten nekiláttak, új lisztbő szép új cipót süttek, úgy készült a lány a lakodalomra talpig fehérbe. Édesanyja az új cipót betette a köténybe, úgy indultak a királyfival az esküvőre.

Az ördög meg a kapu alatt várta. Odaszól:

- Enyém vagy, nem hagyhatsz magamra, te jány!

Megszólalt a menyasszony fehér kötőjébe az új lisztbő az új cipó:

- Nincs többé hatalmad felettem, új lisztbő lettem. Megtántorodott erre az ördög, szólni se tudott, csak egy nagyot hörgött. Úgy nézte, hogy megy a szép jány a királyfival a fényes esküvőre.

Nagy Zoltán -Nagy Ilona
Az ikertündérek - Akadémia Kiadó
Budapest - 1990