Mesetár

 Meséltem már egyszer Stibor vajdáról, arról a híres, hatalmas vitézről, Stibor vajdának

szomorú végéről. Mondok róla mostan egy szép történetet. Emlékeztek úgy-e, hogy Stibor

vajda erősen szeretett vadászni. Ha nem volt háború, ment a vitézeivel, rengeteg sok

jobbágyával az erdőbe, s hetekig meg sem tért a várába. Volt az erdő vadjainak nagy

pusztulása. Egyszer vadászat után sátrat üttetett egy szép tisztáson Stibor vajda, s bement a

sátrába, hogy egy kicsit pihenjen. De ne gondoljátok, hogy ez a sátor akármilyen sátor volt.

Puha selyem volt az, kivarrva arannyal-ezüsttel: gyönyörűséges szép képek a két oldalán.

Amint éppen szundikálna Stibor vajda, honnét, honnét nem, odajön egy csapat gyermek,

körülállják a sátrát, csudálják a szép képeket, fel-felkiáltanak:

- Jaj de szép, jaj de szép! De nemsokáig csudálhatták, mert észrevették a Stibor emberei,

szaladtak nagy ijedten a sátorhoz, hogy elkergessék a gyermekeket. Stibor mindezt jól látta s

hallotta a sátorból, látta a gyermekeket, hallotta a beszédjüket, s nézte őket fektéből nagy

gyönyörűséggel. Kikiáltott az embereinek:

- Ne bántsátok a gyerekeket, hadd maradjanak itt! Aztán felkelt, kiment a sátorból, szóba

ereszkedett a gyermekekkel, s különösen megtetszett egy neki: a legbátrabb beszédű

valamennyi között. Asztalt teríttetett a gyepre, megvendégelte a gyerekeket, adott nekik

kardot, kicsi puskát, nyilat, s úgy eresztette el őket. A gyermekek elmentek, Stibor folytatta a

vadászatot, s másnapra kelve, amint éppen egy tisztáson vágtatott a lován, látja, hogy ott

vannak a gyermekek, dolgoznak erősen, vágják a faágakat, a vesszőt, az ágakat a földbe

szúrják, s vesszővel körülfonják, aztán vásznat terítenek rá. Megállítja Stibor a lovát, s kérdi:

- Mit csináltok, gyermekek? Felelt köztük a legbátrabb beszédű:

- Sátrat, uram, éppen olyat, amilyen a tiéd.

- Hát aztán ki lakik ebben a sátorban? Mondotta a fiú:

- Én uram, meg ez a kislány, Zsuzsika. Én leszek a vajda, Zsuzsika a vajdáné. Aztán házat

építünk a többi gyereknek is, hadd legyen itt egy falu. Tetszett ez a beszéd Stibor vajdának, s

kérdezte a fiút:

- Hát hogy hínak téged fiacskám? Felelt a fiú:

- Trebete Tamásnak, szolgálatjára.

- No, ha Trebete Tamásnak, legyen a falutok neve Trebete. Majd én is segítek nektek.

Másnap Stibor vajda kirendelte mind a jobbágyait, s építtetett egy olyan falut, amilyen nem

volt több a Vág völgyén.