Mesetár

 Elmondottam már néktek a Szent Anna-tó regéjét. De még azt nem mondottam el, hogy réges-régen, sok száz esztendővel ennek előtte, tündérek is laktak e tóban, akik esténként feljöttek a tó színére, ottan játszottak, enyelegtek, közben-közben énekeltek, olyan szépen, olyan édesen, hogy aki hallotta, azt hitte, mennyből leszállottak az angyalok, azok énekelnek.

A földi népek azonban kápolnát építettek a tó partjára, Szent Annának az emlékezetére, s honnét, honnét nem, szereztek egy olyan harangot, melynek a hangja szebb volt, ezerszerte szebb a tündérek hangjánál. Egy barát lakott a kápolnában, s ez nemcsak reggel, délben, este, de éjfélkor is meghúzta a szépen csengő harangot. Mikor a tündérek meghallották a harang csengését, mintha csak egyszerre megnémultak volna, torkukon akadt az ének, nem fogta őket többet a játék sem, az enyelgés sem, szomorúan, haragosan szállottak alá a tó fenekére.

Ettől az órától fogvást nem volt nyugodalma a tündérek királynéjának.

- Hallod-e - mondta a szolgájának, a hétsinges szakállú törpének -, hozd el nekem azt a harangot, különben nem lesz itt maradásom!

Mondta a hétsinges szakállú törpe:

- Ne búsulj, királyné, még ma éjjel elhozom azt a harangot.

Amint esteledett, alkonyodott, kiment a tóból, be az erdőbe. Ment, mendegélt, s egyszerre csak tűzvilágot látott. Odamegy, hát egy pásztorlegényecske hever a tűz mellett.

- Jó estét, szegény juhászlegény!

- Adjon isten, hétsinges szakállú törpe!

- Hallod-e te, szegény juhászlegény, egyet mondok, s kettő lesz belőle.

- Hallom, hétsinges szakállú törpe, hallom.

- Azt mondom én neked: lopd el a kápolna harangját, s annyi aranyat s ezüstöt adok érte, hogy az unokád unokája is hatlovas hintón járhat.

Nem szólt erre a juhászlegény egy jó darabig, gondolkozott: tegye-e, ne-e, de mégiscsak rosszra fordult a gondolatja, s mondta:

- Jól van, hétsinges törpe, ellopom a harangot.

Még az éjjel el is lopta, a törpének odaadta.

- Nesze, vigyed. Hol a pénz?

- Ott van annak a fenyőfának a tövében, ni!

Csakugyan ott is volt a temérdek arany s ezüst annak a fának a tövében, amelyikre a törpe mutatott. Fölveti a vállára nagy nehezen a zsákot (mert abban volt a pénz), s elindul a szállása felé, de ím, ahogy egyet lép, lesüpped térdig, még egyet lép, lesüpped derékig, még egyet, s lesüpped mellig. Haj, teremtő szent Istenem, megijed a juhászlegény szörnyűségesen, ledobja a zsákot, nagy üggyel-bajjal kimászik a süppedékből, szalad a tűzhöz, lefekszik, de feküdhetett: nem jött a szemére álom...

Reggel harangozni akar a barát, s hát volt szépen csengő harang, nincs szépen csengő harang. Megy a juhászlegényhez, s mondja neki könnybe lábadt szemmel:

- Hallgass ide, juhászlegény! Ellopták a szépen csengő harangot! Ugyan nem vetted-e észre, ki járt erre?

- Nem vettem észre, szentatyám - mondotta a juhászlegény, de nem mert a barát szemébe nézni.

Jól van... ez így annyiban maradt. A népek más harangot önttettek, de annak rekedtes volt a hangja, s esténként, mikor a barát meghúzta, feljöttek a tündérek a tó színére, mindenféle csúfondáros verseket kiabáltak a kápolna felé.

Halljátok csak, hogy csúfolódtak:

Gingalló,
szent ajtó,
főzz kását!
Nincsen só;
ha nincs só,
kérj mástól.
De nem ád!
Ha nem ád,
vágd pofon,
gingalló, gingalló!

Majd megszakadt a szíve a szegény barátnak, amint ezt az istentelen csúfolódást hallotta. De még a juhászlegénynek sem volt nyugodalma.

"Egy életem, egy halálom - mondotta magában -, visszakerítem a harangot!"

Egy este aztán, amikor fel szoktak jőni a tündérek, a tó mellé terelte a nyáját, ottan összekötözte a berbécseknek a szarvát, s azt mondta nekik:

- Amikor én azt mondom: "Ó, Mária, Jézus neve", belekapaszkodom a farkatokba, s ti csak húzzatok engem!

Azzal leült a tó partjára, a lábát a vízbe lógatta, s várta, hogy jöjjön a tündérek királynéja. Hát csakugyan felbukkan a tó közepén a tündérkirályné aranyhajas feje, s hogy meglátta a juhászlegényt, hívta, hívogatta, édes szókkal csalogatta:

- Jere ide, jere, jó dolgod lesz itten!

Visszafelelt a juhászlegény:

- Jer, ide te!

A tündérkirályné kiúszott a tó partjára.

- Ha te nem jöttél, eljöttem én. Jere velem, nem bánod meg.

Nyújtotta a kezét a juhászlegénynek, a juhászlegény is az övét, aztán egyszerre húzni kezdették egymást: a tündér a juhászlegényt be, ez a tündért kifelé.

No, most, melyik az erősebb? Akár hiszitek, akár nem, a tündér volt az erősebb: berántotta a juhászlegényt a tóba.

De ebben a pillanatban a legény nagyot kiáltott:

- Ó, Mária, Jézus neve! - s egyik kezével a berbécsek farkába kapaszkodott, a másikkal megfogta a tündérkirályné kezét. A berbécsek nekihuzakodtak, s egyszerre kirántották a gazdájukat is, a tündérkirálynét is a tóból.

- Eressz el! Eressz el! - könyörgött a tündérkirályné.

- Elébb add vissza a szépen csengő harangot!

- Csak azt ne kérd, kérj akármit! Adok még aranyat, ezüstöt, többet, amennyit adtam.

- Nem kell nekem sem aranyad, sem ezüstöd, kell nekem az én lelki üdvösségem. Add vissza a harangot!

Mit volt mit nem tenni, a tündérkirályné lekiáltott a tó fenekére:

- Hé, hétsinges szakállú törpe, hozd fel a szépen csengő harangot!

Egy pillanat sem telt belé, jött a törpe a haranggal. Akkor aztán a juhászlegény eleresztette a tündérkirálynét, s szaladt a haranggal a kápolnába. Egyszeriben visszatették a helyére, s éjfélkor ismét megcsendült a szépen csengő harang. A tündérek, ahogy meghallották a harang szavát, nagy sírással, jajgatással elköltöztek a tóból, hová, merre, a jó Isten tudja - többet itt senki lélek nem látta őket...