Mesetár

 Deák Balázsról emlékezem mostan, arról a bátor jobbágyemberről, aki Szent László királyt egy ízben szörnyű haláltól mentette meg.

Elmondom, hogy történt, mint történt.

Háborúba ment a király. Éppen Zala vármegyén húzódott át rengeteg nagy sereggel, s amerre elhaladt, a népek kicsődültek az út mentére, hogy színről színre lássák a világhíres királyt. Ott álldogált a népek közt egy szegény jobbágyember is: Deák Balázs. Öreges ember volt, de még jó erejében. Fiatalabb korában ő is király katonája volt, s hej, sok kunnak beverte a fejét!

No, hanem az rég volt, ámbátor azt mondta Deák Balázs a népeknek, hogy ő most is jó szívvel beállana a király katonái közé, s tűzbe-vízbe követné a királyt.

- Haj, Istenem, csak még egyszer lássam uramat, királyomat - sóhajtozott, epekedett Deák Balázs -, örömmel feküdném az én koporsómba!

Hát amint így sóhajtoznék Deák Balázs, egyszerre csak rettentő nagy porfelleg kerekedik, hallik a kürtök szava, reng a föld a paripák dobogása alatt.

- Jő László, jő! - kiáltják a népek.

Aztán csakugyan a porfellegből kiválik a király: egy fejjel magasabb volt a vitézeinél.

- Ihol a király! - örvendezett Deák Balázs.

Épp akkor indult lefelé a hegynek a lejtőjén a király, utána sereglettek a vitézei.

De alig lép kettőt-hármat a paripa, mitől, mitől nem, megijed, s mintha szemét vették volna, vágtatott lefelé szörnyű vágtatással. Úgy látszik, a király mikor a tetőre ért, eleresztette a kantár szárát, s mire megragadta: késő volt már, ámbátor vasnál erősebb volt a keze, nem tudta paripáját visszatartani, az meg egyenesen nekivágott egy rettentő mély szakadéknak. A vitézek mind utána, sebes szélnél sebesebben, de hiába, nem tudtak elejbe kerülni! Még egy-két lépés, s hanyatt-homlok zuhan László a szakadékba.

De ím, halljátok, mi történt! A szakadék szélén hirtelen meghőkölve áll meg a paripa, szinte hátraesett, mintha bunkósbottal fejbe ütötték volna. Pedig nem ütötték fejbe bunkósbottal, csak egy ember fogta meg a kantárt, a zabla mellett, ettől hőkölt hátra.

Deák Balázs volt ez az ember.

- Ki vagy te, mi vagy te? - kérdezte a király.

- Deák Balázs a nevem, felséges királyom. Míg fiatal voltam, katonája voltam.

- Derék ember vagy, Deák Balázs. Van-e lovad?

- Nincs, felséges királyom. Szegény jobbágy vagyok, honnét volna?

- No, ha nincs, adok én.

Azzal intett a király, hogy vezessenek elé egy paripát.

Mindjárt elővezettek egy szép fekete paripát. Föl is volt nyergelve, föl is kantározva. Arany s ezüst volt minden szerszámja.

- Ülj erre a paripára, Deák Balázs. Amekkora földet benyargalsz ezen a paripán, mind a tiéd, s ez órától fogvást nemes úr vagy te is.

Felült Deák Balázs a paripára, s nekivágtatott a völgynek. Repült a paripa, mint a madár, egy pillantás múltán eltűnt a király szeme elől. A király meg tábort ütött a hegy tövében, s úgy várta vissza Deák Balázst. Vissza is jött ez, mire esteledett, alkonyodott.

Leszállott a paripáról, kalapját levette, s úgy állt a király elé.

- Na, Deák Balázs, jó nagy földet jártál-e be?

- Nagyot, felséges királyom, túlságos nagyot. Sok ez ilyen jobbágyembernek. Ó, felséges királyom...

- Mit akarsz mondani, Deák Balázs? Látom, hogy valami nyomja a szívedet.

- Nyomja, felséges királyom, nyomja. Mondom, hogy sok az a föld nekem. Adhatok-e belőle a jobbágytársaimnak? Hadd boldoguljanak ők is.

- Szívem szerint beszéltél, Deák Balázs - mondta a király megindultan. - Hát csak juttass a társaidnak is.

Azzal a király Isten kegyelmébe ajánlotta Deák Balázst, s ment tovább vitéz serégével.