Mesetár

 Élt régen egy vadász, Hidoromának hívták. Minden nap hajnalban fölkerekedett, fogta a fúvócsövét meg a fanyilait és kiment az őserdőbe vadászni. És a szerencse nem hagyta cserben, mindig zsákmánnyal tért haza. Már-már ő maga is kezdte azt hinni, hogy nála különb vadász nincs a környéken.

Egy napon megpillantotta a kis fehér majmot, Csorukát. Fúvócsövével célba vette, kifújta a nyilat, ám ez egyszer nem talált. Próbálkozott hát újra, de bizony a nyíl mindig félreszállt. A majom pedig ugrált egyik fáról a másikra, nyomában az üldöző vadásszal. Így keveredtek egyre mélyebbre az erdőségben. Hidoroma már kilőtte az összes nyilát, de minden próbálkozása sikertelen maradt.

- No, annyi baj legyen - legyintett a vadász-, majd faragok helyettük újakat.

Így is tett, és máris üldözőbe vette megint a fehér majmot. Egyszer csak egy patakhoz értek. A majom egy ugrással a víz közepén álló kövön termett, Hidoroma pedig diadalittasan fölkiáltott:

- Most nem menekülsz!

Ám abban a pillanatban a víztükrön körkörök jelentek meg, mintha a majom a patakba ugrott volna. A vadász várakozott, a majomnak hűlt helye támadt. Helyette egy fehér hal jelent meg a vízben.

- Á, szóval így állunk! - okoskodott Hidoroma. - Ez csak Csoruka lehet, hallá változott a nagy kópéja!

Nem is tanakodott sokáig, folyondárokból jó erős varsát font, és a vízbe dobta:

- Most menekülj el, ha tudsz!

 És amikor kisvártatva kihúzta a halcsapdát, óriási zsákmánynak örülhetett. Volt abban mindenféle hal, apróbbacska, nagyobbak, de a fehér hal sehol!

-  Biztos megint kiagyalt valamit, hogy túljárjon az eszemen! - csattant fel a vadász, s ekkor hirtelen megpillantott egy kis fehér kagylót, amint az iszapba akarta befúrni magát.

Most Hidoroma cselhez folyamodott, úgy tett, mintha nem vette volna észre a kagylót. S az bizony lépre is ment szépen. Amikor óvatlanul előmászott az iszapból, a vadász egy hirtelen mozdulattal elkapta. A partra futott vele és gyorsan kinyitotta a kagylóhéjat. És láss csodát! Egy szépséges lányka csücsült benne! Olyan pöttömnyi volt az istenadta, akár egy gyöngyszem.

- Kérlek, ne bánts - könyörgött a lányka -, én csak a kitartásodat és a bátorságodat akartam próbára tenni. Kíváncsi voltam, hogy ti, emberek vajon okosabbak vagytok-e az állatoknál?

- De hiszen magad is ember vagy! - álmélkodott Hidoroma.

- Hát, hol ember vagyok, hol fehér majom, egyszer hal, másszor madár... Mert tudd meg, én az őserdő tündére vagyok, s te vagy az első ember, akinek elárultam a titkomat.

- Én is szeretnék alakot változtatni - sóhajtotta Hidoroma.

- Szeretnék majom, hal, aztán madár lenni. Akkor ugrálhatnék a fákon, úszhatnék a folyóban és a magasba repülhetnék!

- Ne vágyakozz többre, mint amennyire képes vagy! - intette a tündér. - Ne légy elégedetlen magaddal! A túlzott nagyravágyás nem boldogít - mondta végül, s azzal örökre eltűnt Hidoroma szeme elől.

A vadász pedig a szívébe véste a tündér szavait, s talán az óta is boldogan él a falujában.