Mesetár

 Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egy

istenfélő kegyes király. Ez a király olyan szép templomot építtetett, hogy csudájára jártak a

világ minden tájékáról. Kívül-belül ki volt rakva a fala arannyal, gyémánttal, mindenféle

drágakövekkel s telepingálva szebbnél szebb képekkel. Hanem mikor felépült ez a szép

templom, mégsem volt megelégedve a király. Csak egyszer ment belé, s azt mondta, többet

nem is jő el a templomba, amíg valaki el nem hozza a zsoltáréneklő madarat. Hiszen elhozták

volna, de azt sem tudta senki lélek, hogy hol s merre van az a zsoltáréneklő madár. Szomorú

volt a király, nem volt sem éjjele, sem nappala. Hiába vigasztalták, nem tudták felvidítani.

Volt a királynak három szép dali fia, s ezek megegyeztek, hogy nem hagyják többet búsulni

az apjukat, elmennek hárman háromfelé, s addig vissza sem jönnek, amíg közülük valamelyik

a zsoltáréneklő madarat meg nem találja. Mondják az apjuknak, mit akarnak.

- Jól van, fiaim, menjetek, az Isten segéljen. Feltarisznyálta mind a hármat arannyal-ezüsttel.

Adott a háromnak három aranyszőrű paripát, a legszebbeket az aranyszőrű ménesből, s azzal a

királyfik útnak eredtek. Elindult a három királyfi, mentek hetedhét ország ellen, s egyszer

csak az út háromfelé szakadt egy kút mellett. A kút előtt lapos kő volt, s a legkisebb királyfi

azt mondja bátyjainak:

- No, itt váljunk el egymástól, hanem a gyűrűnket tegyük ez alá a lapos kő alá, s ha ide

visszatér valamelyik közülünk, nézze meg a gyűrűket. Amelyiké megrozsdásodott, az

bizonyosan nagy bajba került, a másik induljon utána. A királyfik ebbe belegyeztek. Mind a

hárman lehúzzák a gyűrűt (bele volt vágva a nevük is), szépen a lapos kő alá teszik, aztán

elbúcsúznak egymástól. A legkisebb királyfi ment kelet felé, a két idősebb nyugat felé. Ezek

nem is váltak el egymástól, csak hagyták, hogy jó messze eltávolodjék az öccsük, együtt

maradtak, s együtt mentek a zsoltáréneklő madár után. Táltos volt a kicsi királyfi lova; ezt a

királyfi nem is tudta, mikor hazulról elindult. Csak azt várta, hogy a két idősebb királyfi

elváljon tőlük, nekirugaszkodott a levegőégnek, egyet ugrott, kettőt szökött, s országokon,

tengereken túl volt. Aztán egyszerre csak leszállott egy nagy hegynek az aljába, egy kicsi

háznak az ajtaja előtt. Bemegy oda a királyfi, s hát egy olyan öregasszony ül a kemence előtt,

hogy az orra a térdét verte. Köszön illendőképpen:

- Adjon Isten jó estét, öreganyám!

- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bekaptalak volna. Ugyan hol

jársz itt, ahol a madár sem jár?

Elémondja a királyfi, hogy miben jár. Azt mondja az öregasszony:

- Hej, édes fiam, én kilencszáz esztendős vagyok, s mindig akartam megszerezni a

zsoltáréneklő madarat, de hiába próbáltam. Hát jól van, próbálj szerencsét. A lovadat hagyd

itt, adok helyette mást, különbet, mert a tiéddel oda nem jutsz el, ahol a zsoltáréneklő madár

van. Három kút mellett mégy el, egy réz-, egy ezüst- s egy aranykút mellett; de azt

megmondom neked, hogy akármilyen szomjas légy, se te, se lovad ne igyatok belőlük. Aztán

a Vörös-tengeren visz át a lovad. Annak a partján, magas hegy tetején van egy vár, abban

lakik a tizenkét fejű sárkány, az őrzi a zsoltáréneklő madarat. Vedd el tőle, ha tudod, az Isten

segéljen. Útnak ered másnap a királyfi az öregasszony táltos paripáján. Repült az, mint a

sebes szélvész, de még ennél is sebesebben, s egyszerre csak letoppantott a földre, megállott a

rézkút előtt, s mondotta:

- Jaj de ihatnám!

- Nem szabad innunk, édes lovam, sem neked, sem nekem - mondotta a királyfi.

- Nem-e? Dehogynem. Te csak hallgass reám, édes gazdám, s ne az öregasszonyra. Csak igyál

te is, ha megszomjúhoztál, s itass meg engem is. Hát mit csináljon a királyfi, hallgatott a lova

szavára. Merített a rézvederrel, megitatta a lovát. Ivott ő is, s ím abban a szempillantásban

kiszökik a kútból egy rézhajú leány, megöleli, megcsókolja a királyfit, s mondja lelkes szóval:

- Áldjon meg az Isten, hogy megszabadítál. Érted voltam rabságban tizenkét esztendeig.

Nesze, adok neked egy rézalmát s egy rézvesszőt. Ha rossz ember támad meg, ezzel a

vesszővel megvédheted magadat. Ezt az almát pedig tartsd meg emlékezetül. Többet nem

szólt a leány, eltűnt a királyfi szeme elől. Fölpattan a királyfi a táltosra, nekivág az a

levegőégnek, repül országok, tengerek, erdők felett, s egyszerre csak letoppan az ezüstkút

mellett.

- Jaj de ihatnám! - mondja a ló.

- Hát, ha ihatnál, csak igyál, édes lovam. Én többet nem mondom, hogy ne - s mindjárt vizet

merített az ezüstvederrel. Megitatta a lovát, s jót húzott maga is. Hát abban a pillanatban

nyakába szökik egy ezüsthajú leány, öleli, csókolja, mondja lelkes szóval:

- Áldjon meg az Isten, dali szép királyfi, érted voltam rabságban tizenkét esztendeig.

Köszönöm, hogy megszabadítottál. Nesze, adok neked egy ezüstalmát s egy ezüstvesszőt. Ha

rossz ember támad rád, az ezüstvesszővel megvédheted magad, az almát tedd el emlékezetül.

Nem is szólhatott a királyfi, az ezüsthajú leány eltűnt a szeme elől. Na, felül a táltosra,

repülnek tovább, mint a madár, s egyszerre csak letoppan a táltos az aranykút előtt.

- Igyunk ebből is, édes gazdám!

- Nem bánom, igyunk, édes lovam. Vizet húz az aranyvederrel, megitatja a lovát, iszik maga

is, s ím, a nyakába szökik egy aranyhajú leány, öleli, csókolja, s mondja ez is lelkes szóval:

- Áldjon meg az Isten, hogy megszabadítál. Tizenkét esztendeje, hogy rabságban vagyok,

szomorú rabságban. Nesze, adok neked egy aranyalmát s egy aranyvesszőt. Ha

megtámadnának, védjed magadat az aranyvesszővel. Az aranyalmát tartsd meg emlékezetül, s

talán az Isten még hozzám vezérel valaha. Többet nem szólt a leány, eltűnt, mintha a föld

nyelte volna el. Felül a királyfi a táltos lovára, egyet ugrott, kettőt szökött a táltos, s éppen a

Vörös-tenger fölé ért. Ott ült a tizenkét fejű sárkány a vár tornácában, látta, hogy arra tart a

királyfi, s okádta a tüzet mind a tizenkét torkából, s ott mindjárt porrá ég a királyfi, de a táltos

hirtelen lemerült a Vörös tengerbe, s tűz nem fogta a királyfi testét. Aztán fölvágtat egyenest a

sárkány várába, ott mindjárt összemennek, viaskodnak, egyet suhint a királyfi a rézvesszővel,

s négy feje esik le a tizenkét fejű sárkánynak. Akkor veszi az ezüstvesszőt, suhint azzal is

egyet, s a sárkánynak megint lehull négy feje. Kapja az aranyvesszőt, de történetesen nem a

jobb, hanem a bal kezébe. Suhint vele, s a sárkánynak csak két feje esik le, maradott még

kettő. Könyörgött a sárkány:

- Kegyelmezz az életemnek, királyfi, s mindenemet neked adom!

- Nem kell nekem egyebed, csak add ide a zsoltáréneklő madarat.

- Hej, csak azt ne vidd el - mondotta a sárkány -, legalább volna vigasztalóm nagy

szomorúságomban. De hiába, kedvesebb volt az élete, fölvezette a királyfit a szobába,

leakasztotta a szegről a gyémántkalickát, abban volt a zsoltáréneklő madár, odaadta a

királyfinak. De olyan szépen énekelt ez a madár, hogy a királyfi szíve megreszketett, s a

könnye kicsordult belé.

- Na - mondja a királyfi -, most már igazán nem csudálom, hogy az édesapám olyan erősen

szomorkodik ezért a madárért. Elbúcsúzott a sárkánytól, fölpattant a lovára, s nyargaltak

visszafelé. A sárkány tűzlángot eresztett utána a két torkából, de már ennek nem volt ereje,

csak egy kicsit meglegyintette a királyfi arcát a melegség, föl sem vette, vágtatott tovább,

mint a gondolat, s meg sem is állottak, míg a kilencszáz esztendős öregasszonyhoz nem értek.

- No, édes fiam, visszajöhettél-e?

- Vissza, öreganyám, s elhoztam a zsoltáréneklő madarat is. A madár egyszeriben elkezdett

énekelni, s az öregasszonynak a lélegzete is elállott a nagy gyönyörűségtől. Mondta a királyfi:

- Na, öreganyám, köszönöm a hozzám való nagy jóságát, mivel tudjam megszolgálni?

- Ne szolgáld nekem, fiam, semmivel, elég nekem, hogy hallottam a zsoltáréneklő madár

énekét. Inkább én adok neked egy kicsi útravalót, mert szükséged lehet rá, amíg hazakerülsz.

Nesze, fiam, egy tarisznya arany, vigyázz reá, mert még nagy hasznát veszed te ennek.

Megköszöni a királyfi illendőképpen ezt a nagy jóságot, fölakasztja a tarisznya aranyat a

nyereg kápájába, de most már a maga lovára ült, az öregasszonyét otthagyta. Azzal elindultak

hazafelé, vágtatott a lova, mint a sebes szélvész, s meg sem állott, míg ahhoz a kúthoz nem

ért, ahol a királyfi a testvéreitől elvált. Felfordítja a lapos követ, s hát az ő gyűrűje olyan

tiszta, úgy ragyog, mint amikor odatette, de a két bátyjáé olyan rozsdás volt, hogy a rozsdától

alig látszott. Megszomorodott a királyfi, nagyot sóhajtott:

- Istenem, istenem, ezek nagy bajba kerülhettek, de addig meg nem nyugszom, míg élve vagy

halva meg nem találom őket. Elindul a királyfi arrafelé, amerre a bátyjai indultak volt, megy

hetedhét ország ellen, erdőkön-mezőkön keresztül, s egyszer, amint az országúton

mendegélne, látja, hogy két ember húz egy szekeret, egy harmadik ember meg erősen biztatja

az ostorral. Jól megnézi a szekérbe fogott embereket, hát azok az ő testvérei.

- Uram, Jézus! - mondja a királyfi -, hát ti hogy kerültetek ilyen nehéz szolgaságba?

A királyfik elmondják, hogy ennek az országnak a királya elfogatta őket, s azóta úgy bánik

velük, mint éppen az oktalan állattal, szekérbe fogatja őket. Ment a királyfi egyenesen a

királyhoz. Ott elémondja, hogy a bátyjaiért jött, ki akarja váltani.

- Jól van - mondja a király -, kiadom szívesen, csak fizess értük egy tarisznya aranyat.

Hej, csak most látta a királyfi, milyen jó volt, hogy az öregasszony egy tarisznya aranyat adott

neki. Ott mindjárt kiönti az aranyat, de abban a szempillantásban bejön a királykisasszony,

nagyot sikolt, a királyfi nyakába szökik, s mondja:

- Ez a királyfi szabadított meg engem, édesapám!

- Na - mondja a király -, ha ez szabadított meg, édes leányom, akkor a bátyjait én is szabadon

bocsátom. Vedd vissza a pénzedet, fiam, nem kell, hanem a leányomat, ha tetszik, neked

adom. Mondja a királyfi:

- Köszönöm nagy jóságát, felséges királyom, de nekem elébb haza kell menni az

édesapámhoz. Aztán visszajövök, s megtartjuk a lakodalmat. Elbúcsúzik a királyfi a királytól,

el a mátkájától, megígéri, hogy visszatér három hét múlva, ha az Isten is úgy akarja, s azzal

elindult hazafelé. Mentek vele a bátyjai is. Adott alájuk a király két szép paripát, nem kellett,

hogy menjenek gyalogszerrel. Útközben a királyfi elbeszélte a bátyjainak, hogy s mint

szerezte meg a zsoltáréneklő madarat. De bezzeg elfogta az irigység őket, szégyellték, hogy

az öccsük viszi haza a madarat, ők nem tudtak semmire sem menni, de sőt inkább szolgaságba

kerültek. Azt mondja egyszer az idősebb királyfi az öccsének:

- Add ide, öcsém, azt a madarat, eleget vitted már te, hadd vigyem én is egy keveset.

A királyfi nem gondolt semmi rosszat, odaadta a madarat. Mondja a középső királyfi is:

- Ejnye, öcsém, add ide már azt a tarisznyát, hadd vigyem én is, nehéz lehet neked.

Jól van, odaadja a királyfi azt is. Továbbmennek, aztán egy helyen letelepednek. Volt a

tarisznyában étel is, ital is, amit a királykisasszony rakott belé. Elkezdenek falatozni az

idősebb királyfik, de a kisebbnek egy falást sem adtak, pedig olyan éhes volt, hogy zöldet,

vöröset látott. Kérte a bátyjait:

- Adjatok nekem is valamit!

Mondták a bátyjai:

- Adunk, ha megengeded, hogy mind a két szemedet kiszúrjuk.

- Hát szúrjátok ki, ha rávisz a lelketek - mondá a királyfi -, csak adjatok ennem.

S a gonosz lelkű legények csakugyan kiszúrták az öccsük szemét, úgy vetettek neki egy falás

kenyeret. Második alkalommal a két karját vágták le, s azután dugtak a szájába egy falás

kenyeret. Hanem, gondolták, így mégsem vihetik haza az öccsüket, s amint éppen egy tó

mellett haladtak, megfogták, belevetették a tóba, s azzal tovább vágtattak. Hiszen ha tudták

volna, miféle tóba dobják, bizony nem dobták volna bele, mert annak a tónak csudavize volt.

Amint beléesett a királyfi, kinőtt mind a két karja, aztán kimászott a tó partjára, ottan égi

harmat hullott a szemére, s egyszeriben megjött a szeme világa. Mármost mit csináljon,

hazamenjen-e, vagy visszatérjen a mátkájához. Sem ide nem ment, sem oda nem ment. Amint

mendegélt a réten, találkozott egy disznópásztorral, beállott melléje inasnak.

Ezalatt a bátyjai hazaértek, s nagy kevélyen átaladták az apjuknak a zsoltáréneklő madarat.

Vitték a madarat a templomba mindjárt, de hiába vitték, olyan volt, mint a néma, nem szólalt

meg. Összehívatja a király az ország bölcseit, s kérdi tőlük, vajon miért nem szól ez a

zsoltáréneklő madár. Azt mondja a legöregebb bölcs:

- Azért nem szól, felséges királyom, mert aki elhozta a helyéről, nincsen itt.

Hívatja a király a fiait.

- Ki hozta ezt a madarat?

- Mi hoztuk, édesapám, hát ki hozta volna. Hiszen már mondottuk, hogy szegény öcsénk

meghalt az úton.

- Már én csak azt mondom - ismételte az öreg bölcs ember -, hogy azért nem szól a madár,

mert nincs itt, aki a helyéről elhozta. Megharagszik a király, s haragjában tömlöcbe vetteti a

bölcset. De hiába haragudott, hiába bosszankodott, mégsem szólalt meg a madár.

Aközben a kicsi királyfi egyet gondolt, s otthagyta a disznópásztorságot. Eljött haza, az apja

udvarába, s beszegődött a kukta mellé inasnak. Egyszer egy vasárnap elkéredzik a kuktától a

templomba, s hát hallgassatok ide! - amint a templomba belép, megszólal a madár, s énekel

olyan szépen, hogy minden embernek kicsordult a könny a szeméből a nagy gyönyörűségtől.

Hívatja a király a bölcseket, s kérdi:

- Ugyan mondjátok meg, miért szólalt meg a madár?

Azt mondja egy bölcs:

- Azért, felséges királyom, mert aki elhozta a madarat, ott volt a templomban.

- Ej, hogy tudsz olyat mondani, mikor a fiaim nem is voltak a templomban! - kiáltott a király,

s nagy haragjában tömlöcbe vettette a második bölcset is. Na, elkövetkezik a harmadik

vasárnap, s a király megparancsolja, hogy amikor a nép bejött a templomba, az ajtót zárják be,

hogy senki ki ne jöhessen. Elmegy a királyfi is az ő kuktainas gúnyájában, s mikor a

madár énekelt egyet, ki akart jönni, de elejbe állnak, s viszik a király elé. Kérdi a király:

- Miért akartál kijönni a templomból?

- Azért, felséges királyom, hadd lássad, hogy nem a két idősebb fiad hozta el a zsoltáréneklő

madarat.

- Hát ki hozta el?

- Elébb ereszd ki a tömlöcből azt a két bölcset.

Jól van, a király kiereszti. Azt mondja mostan a kicsi királyfi:

- Maradt-e gúnyája a legkisebb fiadnak, felséges királyom? Mondja a király:

- Hogyne maradt volna.

- Hát hamar adj egyet belőle, s akkor megtudod, hogy ki hozta el a madarat.

Felöltözik a kicsi királyfi a maga gúnyájába, aztán úgy megy a király elé, s hát, uram

teremtőm, csak kétfelé nyílik a király két karja, az ő édes fiát öleli, csókolja. No, most már

megtudta a való igazságot. Még azokat a rozsdás gyűrűket is megmutatta a királyfi. Szörnyű

haragra gerjedett a király, hívatta az idősebb két fiát, s el akarta pusztítani szörnyű halálnak

halálával mind a kettőt.

Mondotta a kicsi királyfi szelíden:

- Ne bántsd őket, édesapám, nem tudták, hogy mit cselekszenek. No, ha nem is halatta meg a

két királyfit szörnyű halálnak halálával, az országából kikergette. Hanem a kicsi királyfi

utánuk szaladott, s a rézalmát s a rézvesszőt az egyiknek, az ezüstalmát s ezüstvesszőt a

másiknak adta, hadd menjenek azzal, hátha megtalálják a rézhajú s ezüsthajú kisasszonyt, s ők

is boldogulnak, ahogy lehet. Aztán ő is felkerekedett, meg sem állott, míg a mátkájához nem

ért. Hét nap s hét éjjel állott a lakodalom, akkor tojáshéjba kerekedtek, a Küküllőn

leereszkedtek, s meg sem állottak, míg haza nem kerültek. Ma is élnek, ha meg nem haltak.