Mesetár

 Egyszer egy rác ember kiment az erdőbe, ott egy fa alatt tüzet rakott, s kolbászt sütött. Mi

dolga akadt, mi nem, leteszi a kolbászt, félremegy, s azalatt odavetődött egy róka, fölkapta a

kolbászt, s elszaladt vele. Nekiáll a róka, hogy megegye a kolbászt, s abban a pillanatban

leröppen egy szarka, kikapja a kolbászt a róka szájából, s fölrepül vele egy fa tetejére.

Szalad a rác a kolbász után, s hát látja, hogy ott fityeg a szarka csőrében. Gondolkozik, mit

csináljon, hogy a kolbászt visszakapja. Ő bizony - gondolja magában - levágja a fát. De

megint mást gondol, azt gondolja magában, hogyha a szarka meglátja a fejszét, elrepül. Fogja

magát, a fejszét a háta mögé dugja, s felkiált a szarkának:

- Dáj szarkica, kalbászica, nincsen nálam szekerica. (Add ide, szarkácska, kolbászocskát,

nincsen nálam fejszécske.) Hanem a szarkának több esze volt, mint az embernek, s úgy

elrepült a kolbásszal, hogy hűlt helye sem maradott.

Ha a szarka el nem repült volna, az én mesém is tovább tartott volna.