Mesetár

 Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s egy szegény asszony. S azoknak volt egy fiacskájuk, Jancsika.

Reggel, mikor felkeltek, azt mondja az ember a feleségének:

- Na, édes feleségem, ma elmegyek kapálni. Délkor hozd ki az ebédet, mert nem jövök haza.

Megszólalt Jancsika:

- Édesapám, én is elmegyek!

 - Gyere, fiam, gyere!

Az apja csinált neki egy kisebb kapát, s elindultak kapálni. Velük ment a Bodri kutya is. Mikor odaértek a mezőre, egy nagy fűzfa alá lepakoltak, s a Bodri kutya befeküdt a fa alá.

Kapált a szegény ember, kapált. Rettentően sütött a nap, meleg volt, s kapált Jancsika is. Egyre oda-odasandított a fa alá, s nagyokat sóhajtott:

- Édesapám, én úgy szeretnék kutya lenni! Milyen jó a kutyának ott a fa alatt, heverészik az árnyékban. Nekem meg kapálni kell.

- Jól van, fiam, szaladj, hajtsd el a fa alól a kutyát, s feküdj be te a helyére.

Nem mondatta ezt magának kétszer Jancsika. Odament, a fűzfa alól elkergette a kutyát, s ő befeküdt a fa alá.

Egyszer csak harangoztak délre. Jött az édesanyja a délebéddel. Már messziről kiabálta Jancsika:

- Anyóka, mi az ebéd?

- Kusti! - mordult rá az apja. - A kutyák nem szoktak beszélni.

Jancsika meg, se mert mozdulni. Odaért az asszony, látja, hogy itt valami nincsen rendben. Kitöltötte az urának az ebédet, s az ember evett jóízűen. Jancsika oda-odapislantott, mondta is egyszer vagy kétszer:

- Anyóka, én is éhes vagyok.

De az apja rákiabált:

- Kusti! A kutyák nem beszélnek. A kutyák csontot kapnak!

Bableves volt hússal, jóllakott a szegény ember, s aztán a szegény asszony, hogy az ember ne vegye észre, Jancsikának is adott a bablevesből. Mikor megebédeltek, Jancsika megfogadta, hogy többet nem akar kutya lenni, hanem inkább segít az apjának a kapálásban. Kapálgattak estig, s este szépen hazaballagtak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak