Mesetár

 Egyszer volt egy öregember, s annak az öregembernek két fia. Mikor ez az öregember a

halálát érezte, ágyához hívta két fiát, s azt mondta nekik:

- Édes fiaim, én most meghalok, hát tudjátok meg, hogy mi marad rátok. Van az asztal alatt

egy gödör, abban a gödörben egy vasláda. Ez a vasláda tele van arannyal s ezüsttel. Ez mind

legyen - mondotta az idősebbiknek - a tied. Van még a ládában egy kicsi gyertya és egy vérrel

harmatozó vasfű. Ez - mondotta a kisebbiknek - legyen a tied. Meghal az öregember, szépen

eltemetik, s a temetés után a fiúk kiássák a ládát. Hát csakugyan tele van arannyal s ezüsttel, s

a sok kincs tetején ott van a kicsi gyertya meg a vérrel harmatozó vasfű. A fiúk szépen

megosztoztak. A kisebbik megelégedett a gyertyával meg a vérrel harmatozó vasfűvel. De a

nagyobbik legény, hogy az öccsének is legyen pénze, adott neki száz aranyat.

- Köszönöm, bátya - mondotta a legény -, ezzel sem tartoztál, az Isten áldjon meg, én most

elmegyek szerencsét próbálni. Elment a legény, s este betért egy csárdába. Ott leül egy asztal

mellé, vacsorát, bort rendel, eszik-iszik, aztán kiveszi a zacskóját, s fizet a kocsmárosnak

csengő arannyal. A szomszéd asztalnál négy úr kártyázott. Ezek észrevették, hogy a

legénynek sok pénze van, mindjárt körülvették, hogy üljön le közéjük, s kártyázzon velük. A

legény húzódott, szabadkozott, de az urak addig beszéltek, hogy leült ő is, s elkezdett

kártyázni. Bezzeg hogy a kártyások hagyták nyerni, hogy kedvet kapjon, gondolták, majd

fordítnak a szerencsén, s elnyerik a legénynek a pénzét. Hát csakugyan mindig a legény nyert.

Gyűlt az arany előtte, már volt egy jó nagy halom. Akkor, hallgassatok ide, mi történt?

Fölugrik az asztalra egy egérke, utána a macska, eldöntik a gyertyát, sötétség lesz a szobában.

Keresik a gyertyát, nem találják. Gondolta a legény, hisz van neki egy kicsi gyertyája,

meggyújtja. Kiveszi a gyertyát a zsebéből, meggyújtja, s hát abban a szempillantásban mind a

négy kártyás ember elaludott. Nézi a korcsmárost, az is alszik a hordó mellett. Kimegy a

konyhára, hát ott is elaludott a szakácsné, pedig állott a lábán, s éppen keverte a kását. Megy

az udvarra, s hát ott a kisbéres éppen aközben aludt el, amint vizet húzott a kútból. Azzal

visszamegy a szobába, megkeresi a korcsmáros gyertyáját, meggyújtja, az övét eloltja, s

abban a pillanatban mind felébredtek. "Na - gondolta magában a legény -, most már tudom,

mire való ez a gyertya." Leült ismét, folytatták a játékot, s reggelre mind elnyerte a kártyások

pénzét. Most már volt pénze elég. Ment tovább, bejárt országot-világot. De egyszer megunta a

sok járást-kelést, kóborlást. Ő bizony, gondolta magában: nem kóborog többet, s beállott

katonának. Jó dolga volt, a pénzből soha ki nem fogyott, azt hitték, hogy valami grófnak a fia.

Adott a tiszt uraknak annyit, amennyi csak kellett, s úgy felvitte Isten a dolgát, hogy kapitány

lett belőle. Hogy, hogy nem, a király is meghallotta, hogy mi tenger pénze van a kapitánynak,

fogja magát, felöltözik koldusruhába, s az utcán a kapitány elé tartja a kalapját.

- Kapitány uram, adjon abból, amit Isten adott! - könyörgött a koldus. Mondja a kapitány:

- Ejnye, öreg, most nincs pénz nálam, de jöjjön este, majd adok akkor. Elmegy a koldus a

kapitányhoz, s késő este, mikor már aludni mentek az emberek, elindultak ketten a városban.

Egyszer csak a kapitány megáll egy bolt előtt, előveszi a vérrel harmatozó vasfüvet, s csak

megérinti vele a lakatot, az mindjárt lepattan. Bemennek a boltba, meggyújtja a kis gyertyát, s

ott ami pénz volt, mind összeszedte, s három csomóba rakta. Mondta a kapitány:

- No, öreg, az egyik csomó a tőke, azt ne bántsuk. Ez a másik csomó a becsületes nyereség,

ezt se bántsuk. A harmadik csomó csalás. Ezt tegye kend a szűre ujjába. Végigjárják mind a

boltokat, ahol sok pénz volt. Mindenütt három csomóba rakták a pénzt. Annyit összeszedtek,

hogy a koldus csak úgy nyögött alatta. Azt mondja egyszer a koldus egy emeletes ház előtt:

- Ugyan, vitéz kapitány uram, menjünk fel, s nézzük meg, hogy mi van ott.

- Jól van, öreg, menjünk. Fölmennek az emeletre, bemennek egy szobába, s hát abban a

szobában egy öregember alszik, meg egy fiatal asszony; elmennek egy másik szobába, s ott

meg egy fiatal ember aludott, meg egy öregasszony. Mondja a kapitány a koldusnak:

- Vegye fel, öreg, ezt a vénasszonyt, s vigye által a másik szobába, ott meg vegye fel a

fiatalasszonyt, s hozza ide. A koldus úgy tett, mint a katona parancsolta. Sem az öregasszony,

sem a fiatalasszony nem ébredett fel, mert a kicsi gyertya égett. Na, elmennek innét, azt

mondja az utcán a koldus:

- Hej, vitéz uram, szeretném meglátni a király kincstárát is.

- Jól van, öreg, megnézhetjük, hanem azt előre megmondom, hogy onnét egy krajcárt sem

szabad elhozni, mert a királynak kell a pénz katonára, lóra, fegyverre s mindenre. Mennek a

király palotájába, meggyújtja a kapitány a kicsi gyertyát, s az istrázsák mind elalszanak.

Akkor a vérrel harmatozó vasfűvel kinyitja a király kincstárát, mennek szobáról szobára,

mutogatja sorról sorra a kádakat, tele voltak arannyal-ezüsttel. Mit gondolt, mit nem a koldus,

bizonyosan azt gondolta, hogy majd próbára teszi a katonát. Úgy a szűr alatt belemarkolt egy

kádba. De a katona sem vette tréfára, úgy pofon vágta a koldust, hogy karikákat hányt a

szeme.

- Ilyen-olyan teremtette, nem megmondtam, hogy a király pénzéhez nem szabad nyúlni?!

Visszategye kend mind egy krajcárig.

- Jaj, édes vitéz uram, csak ne bántson, visszateszem! - könyörgött a koldus, s visszatette a jó

marék aranyat. Azzal szépen kimentek a kincstárból, s a katona bezárta az ajtókat. Ami pénzt

összeszedtek, abból adott egy fél marékkal a koldusnak, a többit elvitte magával. Hanem hát

reggel mi történt? Felébred az az öregember, s látja, hogy egy öregasszony van a szobájában.

Elkezd kiabálni, fellármázza a házat, s megtudja, hogy a szomszédhoz került a felesége. Lett

szörnyű veszekedés, patália. Hogy történt, mint történt, nem tudták elgondolni. Nem tudtak

békességet csinálni, mentek panaszra a királyhoz mind a négyen. Az öregember azt követelte,

hogy a feleségét vigyék haza, mert az asszony nem akart hazamenni. Az öregasszony is azt

mondta, hogy vigyék haza, mert ő különben nem megy, nem a lábán ment oda. Nem tudta a

király, mitévő legyen. Gondolja magában, elhívatja a kapitányt, annak nagy esze van, majd

segít az rajta. Eljön a kapitány, mondja neki a király:

- No, fiam, tégy itt igazságot! Ez a két pár ember összekeveredett, s nem tudnak

visszakeveredni a maguk szép eszétől.

- Felséges királyom - mondja a kapitány -, más igazságot nem tehetek, mint azt, hogy aki

elvitte őket a szobájukból, vigye vissza.

- Vigye vissza majd megmondom, hogy ki! - kiáltott a király, s kikergette a perlekedő

házasfeleket. Béküljenek ki egymás közt, ahogy tudnak. Hanem a kapitányt magánál tartotta,

s azt mondta neki: - Nagy huncut vagy, fiam, de van benned becsület, mert félted a király

pénzét. Reád bízom az egész kincstáromat. Te légy annak az őriző csősze. De aztán jó gondját

viseljed!

- Ne féljen, felséges királyom. Egy krajcár sem vesz el abból! De most már csakugyan jó

dolga volt a legénynek, nagy úr lett belőle. Tejben-vajban fürdött, s két aranyórát hordott a

zsebében. Aki nem hiszi, járjon utána.